Alig ötven hét telt el azóta, hogy befejeztük az első részét a Rómáig tervezett sétánknak és máris itt a folytatás! A mai felvezető szakasszal kezdetét vette az idei kalandunk.
Tanulva a tavalyi hibából (akkor közvetlenül munka után indultunk el), az indulást péntek reggelre tettük. Persze nem kell egy teljes nap arra, hogy kocsival leérjünk Zrece-ig (gyalog 3 hét volt...) , úgyhogy egy kis bevezető-bemelegítő sétát azért beiktattunk délutánra. Jó ötlet volt, kellett ez a kis ráhangolódás. És rögtön sikerült sok-sok emléket felidéznünk: a tervezett és a tényleges táv soha nem egyezik meg, a tény mindig több, pecsétet nagyon nehéz szerezni és az emberek segítőkészek. És a lényeg: a célban tavaly otthagyott mütyür sértetlenül vészelte át ezt az egy évet! De nézzük sorjában.
Kisebb nagyobb kitérők után (néhány otthon maradt dologért vissza kellett mennünk) egy óra körül érkezünk meg a szállásra. A megrendelt 4 fős stúdió helyett egy nagyobb szállást kaptunk, azonos áron, úgyhogy nem nagyon tiltakoztunk (ma itt alszanak velünk Mátéék is, mint megbízott logisztikai munkatársak). A kipakolást követően, hátizsák nélkül mentünk el a tavalyi célba: mintha nem is ugyanaz a hely lett volna. Hétágra sütött a nap (tavaly bőrig áztunk), kilométerekre el lehetett látni. Nem is tudtam, hogy ilyen szép helyen jártunk! De szerencsére megtaláltam a tavaly otthagyott, kissé rozsdás mütyürt, így biztosak lehetünk benne, hogy jó helyen járunk. (Le se merem írni: a mütyür egy nagyobb, kb. 2 cm átmérőjű alátét, amit még tavaly, a második napon, Zsámbékon tettem zsebre és a célban egy buszmegálló tetőszerkezetében hagytam).
Egy kis bámészkodás után (a templom megint zárva volt, pecsét ismét sehol...) belevágtunk a mai távba. Mindössze fél óra múlva már Zrece központjában jártunk. Itt majd pecsét hegyek várnak minket! Persze, hogyne. Hiába volt nyitva a templom (ez önmagában kisebb csoda), ember, pláne pecsét sehol. Na majd a szemközti kocsmában! Tény, ott már volt ember, de egy picurka pecsét nem sok, annyit sem tudtak adni. Ellenben segíteni akartak: hárman magyarázták, hogy mit kellene tennünk, persze jórészt szlovénul. Egy idő után feladtam, de pecsétet akkor is szerezni kell! Hol van a posta? Ezt mindhárman egyértelműen mutatták. Az persze nem derült ki, hogy ez mekkora kitérőt jelent nekünk. Elég nagyot. De lett pecsét (soha senkit sem fog ez majd érdekelni ☺) , makacs lelkem megnyugodott, mehettünk tovább.
A hátralevő út majdnem eseménytelenül telt el: meglehetős melegben (32 fok) hegyre fel, hegyről le, már-már alpesi környezetben. Szép volt. Egy rövidebb szakaszra útitársunk is akadt egy német juhászkutya személyében. Elsőre persze a frászt hozta ránk, mert hátulról ért utól minket. A végén meg alig tudtam megakadályozni, hogy csekélyke maradék vizünket ő kapja meg.
A mai célban logisztikai segéderőink már vártak és visszahoztak a szállásra. Reggel visszavisznek a mai célba, érzékeny búcsút veszünk és immár hátizsákkal folytatjuk az utat.
(Zrece közelében, 3,5 óra, 15 km)
Béla, jók az írásaid, mint megrögzött naplóíró öröm soraid olvasni! Kiki
VálaszTörlés