08.24 Velence!

Megártott a tegnapi dicséret az időjárás felelősnek, ma kicsit túltolta a dolgot, de aztán csak megemberelte magát.

Történt hogy reggel zuhogó esőre ébredtünk. Nagyjából számítottunk rá, de kicsit később. Még a csendőrök se dugták ki az orrukat a reggeli mellől vagy másfél óra hosszat (nem tudom, hogy kerültek oda, este semmi nyomuk nem volt). Mi se nagyon rohantunk megázni, 9 lett mire elindultunk. Kicsit esett, elállt, zuhogott, megint elállt. A ponchó ennek megfelelően fel, le, fel, le. Ezt délig játszottuk, utána már nem lehetett panaszunk, borús volt, amikor az kellett, de mire elértük a hajóállomást, kisütött a nap.
Jesolo és Cavalllino között egyébként fantasztikus volt a táj. Aki még csak kocsival járt erre (mint eddig mi is), el sem tudja képzelni ezt a mozgalmas életet és gyönyörű lagúnát, alig néhány 100 méterre az úttól. Szinte folyamatosan láttuk egyébként az úton a szokásos dugót, araszolgatást. Cavallinotól a nyílegyenes út melletti járdán csak azért nem untuk magunkat halálra, mert a közeli kempingben eltöltött nyarak emlékeiről beszélgettünk.
A hajóállomáson az orrunk előtt ment el a 15:30-as hajó, a következő 16:00-kor indult. Ez azért volt kellemetlen, mert az út 30-40 perces, a  bazilika pedig 17:00-kor zár. Mindenképp szerettem volna egy igazi pecsétes lezárást a Szent Márton útnak, mert holnap már nem azon megyünk tovább. Szóval nagyon kapkodtuk a bakancsainkat a kikötés után. 15 perccel zárás előtt tettük le a hátizsákot a megőrzőbe, utána vissza a bazilikához, ahol persze sor állt. De egy másik kaput (talán a csoportos belépőkét?) a zárás előtti kavarodásban őrizetlenül hagytak, úgyhogy ezt gyorsan kihasználtuk. Egy kis benti kérdezősködés után pár perc múlva már egy őr vezetett be az egyébként nem látogatható sekrestyébe, ahol megkaptam a hőn áhított pecsétemet.

Sőt a paptól, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, még külön mini idegenvezetést is kaptunk: megmutatta a bazilikában Szent Gellért mozaikból kirakott képét, ill. büszkén mondta, hogy ő ahhoz a muranoi templomhoz tartozik (dolgozik? lakik? rosszul megy az olasz), ahol Gellért ereklyéit őrzik. Ezek után persze hogy a mi hátizsákunk volt az utolsó a megőrzőben.
A szállásunk eléggé a központban van, egy kődobásnyira Colleone lovasszobrától. Ráadásul a téren annak idején pizzáztunk a gyerekekkel, bátran nekivágtunk hát egy kis kószálásnak. Megtaláltuk a helyi mentőállomást kék villogós rohamhajókkal, egy kívülről nem túl mutatós, de belülről fantasztikus épületet. Kiállítás volt benne, kávézó  és egy csocsó asztal, amin épp játszottak. Hihetetlen volt a kontraszt a környezet és a játék zajai között. Aztán még némi séta, vaporetto a Canal Grandén és már el is indultunk a szállás felé. Amit persze nem találtunk.
Össze-vissza bejártuk a környéket, de semmi. Mint utólag kiderült, volt, hogy egy saroknyira voltunk a tértől, de rossz irányba fordultunk. Velence fantasztikus, csak ne akarj benne egy konkrét dolgot megtalálni, mert azt nem hagyja. De a fizetség után jött a jutalom is: a szerencsés hazatalálás örömére beültünk egy pohár borra a szemközti bárba. Itt, mint kiderült, több volt a helybeli, mint a turista. Olyan mulatozást csaptak a tippünk szerint 60-as, 70-es évekbeli olasz dalokra, hogy csuda: a pincér a számokat énekelve töltötte az italokat, volt, hogy mindenki együtt énekelt, néha szinte táncra perdültek.
Szóval ma roppant jó napunk volt, dacára az egyre inkább sajgó porcikáinknak.

(Velence, 6,5 óra, 25 km, a városi mászkálás nélkül)